Baranta

Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette.

Hagyományos magyar harcművészetünk gyökereihez nyúlik vissza a Baranta. A közelmúltban feltámasztott, azóta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sportot már több ezer ember űzi a Kárpát-medencében és szerte a világon. Mesterei jelenleg is formálják, új elemekkel frissítik készletét. Bár a modern Baranta csak mintegy húszéves múltra tekint vissza, hagyományos formáját elődeink évezredek óta művelték. Harcos múltunk elengedhetetlenné tette, hogy kifejlesszük a szokásainknak és lehetőségeinknek megfelelő küzdőformát, mely a kilencvenes évek elején szinte a feledés teljes homályából került ismét a köztudatba.

Baranta kialakítója a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán tanító Vukics Ferenc volt. Ifjúkorában, egy Zala megyei településen ismerkedett meg Somogyi Józseffel, aki pásztorként dolgozva szabadidejében a gyermekeket tanította ostorral, bottal küzdeni és birkózni. „Most csak elbarantáskodtok, de nehogy böllönködés legyen a vége” – hallotta sokszor Vukics Ferenc, aki az írásos emlékek felkutatásával, hagyományőrzők felkeresésével élesztette ismét fel az évezredes magyar mozgáskultúra halványan pislákoló tüzét.

Baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele. A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. az erőszak alkalmazása.

A Baranta harcművészet. Harcművészetekkel csak az foglalkozik eredményesen, aki életmódszerűen éli meg annak minden tartalmát. Egyik legfontosabb feladata a hagyományos magyar értékek közvetítése az országhatárokon túl és és belül egyaránt.