Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette.

Hagyományos magyar harcművészetünk gyökereihez nyúlik vissza a Baranta. A közelmúltban feltámasztott, azóta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sportot már több ezer ember űzi a Kárpát-medencében és szerte a világon. Mesterei jelenleg is formálják, új elemekkel frissítik készletét. Bár a modern Baranta csak mintegy húszéves múltra tekint vissza, hagyományos formáját elődeink évezredek óta művelték. Harcos múltunk elengedhetetlenné tette, hogy kifejlesszük a szokásainknak és lehetőségeinknek megfelelő küzdőformát, mely a kilencvenes évek elején szinte a feledés teljes homályából került ismét a köztudatba.

A Baranta kialakítója a szentendrei Kossuth Lajos Katonai Főiskolán tanító Vukics Ferenc volt. Ifjúkorában, egy Zala megyei településen ismerkedett meg Somogyi Józseffel, aki pásztorként dolgozva szabadidejében a gyermekeket tanította ostorral, bottal küzdeni és birkózni. „Most csak elbarantáskodtok, de nehogy böllönködés legyen a vége” – hallotta sokszor Vukics Ferenc, aki az írásos emlékek felkutatásával, hagyományőrzők felkeresésével élesztette ismét fel az évezredes magyar mozgáskultúra halványan pislákoló tüzét.

A Baranta szó elsősorban az ország olyan nyugati és déli peremvidékein maradt fenn, ahol a lakosság összetétele a kezdetektől fogva magyar volt (Somogy, Ormánság, Göcsej, Őrség). A szépirodalomban a legtöbb alkalommal Kodolányi János műveiben találkozhatunk vele. A szó jelentése: fegyveres vetélkedés, megmérettetés, harcra, hadjáratra való felkészülés, törvényesen alkalmazható erőszak, ill. az erőszak alkalmazása.

A Baranta harcművészet. Harcművészetekkel csak az foglalkozik eredményesen, aki életmódszerűen éli meg annak minden tartalmát. Egyik legfontosabb feladata a hagyományos magyar értékek közvetítése az országhatárokon túl és és belül egyaránt.