Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette.

A karácsonyi ünnepkör adventtel kezdődik és vízkeresztig, január 6-ig tart. A karácsony előtti négy hetes időszakot nevezi az egyház adventnek, a Jézus eljövetelére, születésére való várakozás idejének.

Advent első vasárnapja az András napjához, november 30-hoz legközelebb eső vasárnap, ez az adventi időszak kezdete, mely eltart december 24-ig, Karácsonyig. Mint minden nagyobb böjti időszaknak, adventnek is voltak szigorú szabályai: „András bezárta a muzsikát, a kisfarsangot,” véget értek a zajos mulatságok, „tilos volt a lagzik tartása, a citerára való járás, s minden más vigadalom.” Többet imádkoztak, sűrűbben jártak templomba, a vallásosabb idős asszonyok a családjukat, a fiatalokat is erre nevelték. Böjtöltek, zsír és hús nélküli, olajjal, tejjel készített ételeket fogyasztottak.

Az adventi hetek jeles alkalmaiként tartjuk számon András (november 30.), Miklós (december 6.) és Luca (december 13.) napját. András napján böjtöltek a lányok, hogy megálmodják ki lesz a párjuk. Jászság szerte ismerték azt a férjjósló hiedelmet, hogy András napján este lefekvéskor a lányok férfinadrágot tettek a párnájuk alá, vagy a kispárnát háromszor megforgatták a fejük fölött elalvás előtt, hogy megálmodják a jövendőbelijüket. A néphagyományban disznóölő Andrásnak is hívták, mert a téli disznóvágások ezután kezdődtek.

Szent Miklós püspök, közismert nevén Mikulás, napja a gyermekek számára várva várt ünnep, főleg az utóbbi 50-60 évben vált népszerűvé. 1945 előtt nem minden társadalmi rétegnek volt elérhető. A Mikulás napi ajándékozásnak későn alakultak ki a népi hagyományai, tekintve, hogy városi, polgári eredetű szokás, ami idővel, főleg az iskolák közvetítésével elterjedt. A kitisztított cipőket, csizmákat kitették az ablakba, és izgatottan várták, hogy reggel milyen ajándékot találnak benne. Úgy hitték, hogy a Mikulás éjszaka jár, és nagy puttonyából osztogatja az ajándékokat. Jó gyereknek csokoládét, cukrot, almát, diót, mogyorót, a rossznak virgácsot is. A fiatalabb szülök megszervezték, hogy a Mikulás felkeresse gyerekeiket, általában rokont vagy ismerőst kértek fel erre. Öltözetük kifordított suba, fejükön kucsma, kenderszakállat ragasztottak és kampós botot vittek a kezükben. Kísérőjük rendszerint a krampusz volt, aki feketébe öltözve, piros nyelvvel, hosszú farokkal az ördögöt személyesítette meg, és a gyerekeket ijesztgette.

Szent Luca az asszonyi munkák oltalmazója és megrontója, ezzel függ össze, hogy napján, december 13-án sok tilalmat, szabályt, előírást kellett a nőknek betartani, hogy a tevékenységi körükbe tartozó munkák kedvező kimenetelét befolyásolják. Sokféle módon igyekeztek az aprójószág, a baromfi termékenységét előidézni. Tilos volt varrni, fonni, mert úgy tartották, hogy bevarrják a tyúkok fenekét és nem lesz tojás. Inkább ruhát fejtettek, bontottak, úgy vélték, hogy ezzel az analógiás cselekedettel arra serkentik a tyúkokat, hogy többet tojjanak. Egész nap heverni kellett a gazdasszonynak, hogy „heverősek, ülősek” legyenek a tyúkjai, sok kis csibe legyen. Jászdózsán ezen a napon többféle magot (kukorica, búza) adott a gazdasszony a baromfinak, abroncsba vagy földre rajzolt körbe szórta, hogy egy helyre és sokat tojjanak a tyúkok. Nem nehéz ebben a termékenység varázsló eljárásban a mágikus kör szerepét felismerni. Az is szokás volt, hogy a gazdasszony piszkafával megkotorta a tyúkok helyét, és a következő mondókával biztatta őket: „Az én tyúkom tojj tojást, a másé meg kotkodács!”

Luca napja nevezetes volt a boszorkányjárásról is. Ennek az a magyarázata, hogy a Gergely-féle naptárreform előtt az év legrövidebb napja, leghosszabb éjszakája volt, a hosszantartó sötétség kedvezett az ártó hatalmaknak. Ekkor kezdték el készíteni a lucaszéket, amiről a karácsonyi éjféli misén fel lehetett ismerni a boszorkányokat. Négylábú kis szék volt, amit Luca napjától karácsonyig lassan kellett elkészíteni. Jászjákóhalmán 12 féle fából készült a „sámic”, vas felhasználása nélkül, s minden nap a déli harangszó alatt kellett készíteni. Az elkészült széket elvitték az éjféli misére, a férfiak a subájuk alá rejtve, az asszonyok a hónuk alá véve. A templomban letették a kar alá, és mielőtt ráültek szentelt krétával vagy a szék lábával kört rajzoltak maguk köré, hogy a boszorkányok ne tudják megközelíteni. Arról lehetett felismerni őket, hogy akkora szarvuk volt, hogy csak félrefordított fejjel fértek be a templomajtón, vagy malomkövet sergettek a feje fölött, vagy megszólította a sámlin ülőt, hogy minek ülsz itt? Mars haza! Az éjféli mise után hazafelé menet mákot kellett szórnia maga után, hogy ne érje utol a boszorkány, mert azt fel kellett szednie. Otthon elégette a széket, és nem mondhatta el, hogy kiket látott. Jászalsószentgyörgyről feljegyezték, „hogy egy időben annyira elszaporodott a Luca széket csinálók száma, hogy a templom hátulja már tele volt vele. Ezt megtudta Varga Sándor plébános, és közébük csördített a hajnali mise alkalmával, leszidta a sok babonás vénasszonyt.”

Karácsonyi népszokásaink jelentős részének Krisztus köszöntése a témája. Többféle köszöntő szokást, dramatikus játékot ismertek, gyakoroltak: betlehemezés, Szent család-járás, háromkirályok csillaga. Ezek a szokások az evangéliumi születéstörténet egy-egy mozzanatát ragadják ki, és állítják a szokás középpontjába. A születéstörténet főbb részei: szálláskeresés, Jézus születése, pásztorok köszöntése, háromkirályok köszöntése. Ezek a jelenetek a magyar nyelvterületen valamikor a betlehemes játék részei voltak, melynek az idők folyamán különböző táji változatai alakultak ki. Legteljesebbek az erdélyi betlehemesek, melyekben a születéstörténet minden fontos mozzanata szerepel. Ilyen pl. a Tolna megyébe települt bukovinai székelyek csobánolása, mely a teljes születéstörténetet feldolgozza, komoly hangvételű, ünnepélyes, felnőttek által előadott játék. A hagyományozódás során a betlehemes játék cselekménye lerövidült, egy-két jelenetre korlátozódott, a születéstörténet többi része más népszokásokban élt tovább. A szálláskeresés a Szállást keres a szent család néven ismert népi ájtatosságban, a pásztorok köszöntése a betlehemes játékban, a Heródes-játék pedig a vízkereszti háromkirályok köszöntésében élt tovább.

A betlehemezés már adventben elkezdődött, két héttel karácsony előtt indultak az első csoportok. A szokás gyakorlói régen felnőttek voltak, az 1930-as évektől fokozatosan átkerült a gyerekek, a 12-14 éves korosztály gyakorlatába. A közeli és távolabbi tanyákra azonban a felnőttek még sokáig eljártak betlehemezni, a játék résztvevői a szegényebb sorsúak, a napszámosok, cselédek közül kerültek ki, a tanyavilágban összegyűjtötték maguk és családjuk részére az adományokból a karácsonyra való élelmiszereket.

A Szállást keres a Szent Család néven ismert népi ájtatosság Mária és József szálláskeresésének történetét jeleníti meg. Mária és József Betlehembe érkeznek a népszámlálásra, és éjszakára szállást keresnek, de mindenki elutasítja őket. Végül egy istállóban telepednek le, ahol később megszületik Jézus. A szokást adventben, karácsony előtt kilenc nappal, december 15-én kezdték el. A vallásosabb asszonyok a Szent családot ábrázoló képet hordozták minden nap másik házhoz. Jászivány tanyavilágában az ájtatosság megkezdése előtt bevittek egy szép Mária-szobrot és a Szent családot ábrázoló bekeretezett képet a jászapáti templomba, és a pappal megszenteltették. Ezeket vitték magukkal. A háziak örömmel fogadták és beengedték őket. A Szent családot ábrázoló képet átadták a háziasszonynak azzal a kéréssel, hogy egy napra adjon nekik szállást. A képet és a szobrot központi helyre, az asztalra tették két égő gyertya közé. Miután a vendégek körülülték a szobát, megkezdődött az ájtatosság az előimádkozó vezetésével, közösen imádkoztak és énekeltek. Utána kötetlen beszélgetés kezdődött, és a háziak süteménnyel, teával megkínálták a vendégeket. Másnap este itt gyülekeztek újra, és innen indult a csoport a következő tanyába. A Szent család képének hordozása mindig annak a megtisztelő feladata volt, akitől tovább indult a csoport.

A Háromkirályok csillaga elnevezésű népszokás a bibliai születéstörténetnek arra a mozzanatára utal, amikor Heródes, a zsidók királya elküldi a napkeleti bölcseket, hogy kutassák fel Jézus hollétét. A betlehemi csillag útmutatásával eljutnak Betlehembe, ők is ajándékokkal köszöntik az újszülöttet, de nem térnek vissza Heródeshez, nem árulják el Jézust. A karácsonyi ünnepkör zárónapján, vízkeresztkor, január 6-án, illetve az azt megelőző napokon volt szokásban, amikor már a betlehemesek nem jártak. A szokásnak három szereplője volt: Gáspár, Menyhért, Boldizsár. 10-13 éves fiúk személyesítették meg, egyetlen jelmezük egy 18-20 cm széles, színes papírból hajtogatott korona volt, amit a sapkájukra húztak, ez jelezte királyi mivoltukat. A szokás legfontosabb tárgyi kelléke a betlehemi csillag, ennek segítségével keresték az újszülött kis Jézust. A csoport az ablakon bekopogva megkérdezte: ”Be szabad-e jönni a három királyok csillagával?” Miután beköszöntek, arra kérték a háziakat, hogy csavarják lejjebb a petróleumlámpákat. A gyenge megvilágításban ugyanis jobban érvényesült a csillagok fénye. „A csillagok egy téglalap alakú, felül hajlított tetővel ellátott dobozban voltak kiképezve, és mindkét oldalon, valamint az elején kb. 8-10 cm-es nagyságban színes celofánon keresztül voltak megvilágítva… A csillagok XXX alakban sasszöggel voltak egymásba kapcsolva. A csillagot a legerősebb király kezelte. Zárt állapotban a lécek szorosan kapcsolódtak egymáshoz. Kinyújtott állapotban közel két méterre is eltávolodott a csillag, ami igen szép látványt nyújtott a gyengén megvilágított szobában.”

A karácsonyi kántálás a köszöntésnek azt a formáját is így nevezték, amikor a rokonok, az ismerősök egymás ablaka alá jártak és karácsonyi énekeket énekeltek. A háziak behívták, megvendégelték őket, tulajdonképpen a karácsonyi rokonlátogatással is összekapcsolódott. A kántálás a jászsági reformátusoknál volt őshonos, néhol a katolikus családok is átvették és gyakorolták. Később már a gyerekek, sőt a cigányok is jártak kántálni. Karácsony napján a cigányzenészek köszöntötték a fő utcán lakókat muzsikájukkal, ők már pénzt kaptak a köszöntésért.

A regölés a téli napforduló ősi, pogánykori szokása. Körülbelül négyezer évre visszanyúló rítus. A magyarság egyik legarchaikusabb termékenységvarázsló-, bőség- és párokat összevarázsló, házról házra járó köszöntő népszokása. A regölés hagyománya, dallama és szövege legtovább a Nyugat-Dunántúlon és a Székelyföldön, Udvarhelyszéken maradt fent. A középkorban széles körben ismert rítus volt. Általában karácsony másnapján, 26-án került rá sor, de akár vízkereszt napjáig (január 6.) is jártak regölni a legények és a házasemberek. A Dunántúlon a regösök, gyermekek, legények legalább négyfős csoportokba szerveződve, nagy zajt csapva járták a falut, rázták a félelmetesen hangzó láncos botjaikat. Egyéb hangszereik: a köcsögduda, furulya, a regőssíp, kolomp voltak. Leginkább a lányos házakhoz jártak köszönteni. Az udvarhelyszékiek 15-20 fős csapatban inkább a fiatal házasokat köszöntötték. A regősök álarcot nem viseltek, legföljebb bekormozták az arcukat, kenderből bajuszt vagy szakállt készítettek, kifordított bundát húztak. A regősök a házhoz való megérkezéskor a házigazdától engedélyt kérnek, hogy elmondhassák az éneket, ezután beköszöntőt mondanak, majd gyakori a csodaszarvas legenda valamely változatának elmondása, ezután következnek a jókívánságok a háziaknak, gazdaságra való jó kívánságok, párok összeregölése és végül az adománykérés. Állandó szövegrész a refrén: " Haj, regö rejtem, azt is megengedte az a nagyúristen."

Az ostyahordozás mára már alig ismert népszokás. Karácsony böjtjén a kántortanító, tanító az iskolás gyerekekkel közösen ostyát sütött. Öt napon át öt különböző színűt: első nap fehéret, második nap zöldet (petrezselyemlevél), harmadik nap pirosat (alkörmös), negyedik nap kéket (kékítő), ötödik nap sárgát (sáfrány). Az ötféle ostyát december 23-án kosárban, fehér kendőbe takarva, vagy szép fehér asztalkendővel bekötött tányéron, tálban hordozták, hordták szét az iskolás fiúk a faluban. Annyit sütöttek, hogy minden családnak jutott. Az ostyát nagy becsben tartották, egy részét felaggatták a karácsonyfára, a többi a karácsonyböjti asztal csemegéi közé került, mézbe mártva vagy fokhagymával fogyasztották, hogy egészségesek legyenek jövőre. A gazdasszony a szívességet annyi lencsével, mákkal, aszaltgombával, esetleg szilvával viszonozta, amennyi a gyerekek tányérjába, táljába belefért, néhány krajcárt is kaphattak. Az ajándék néven emlegetett ostyáért a kántor pénzt vagy gabonát kapott.

December 24-én szigorú böjtöt tartottak. A nap egyik fő eseménye a böjti ebéd, régebben vacsora, mely ünnepi hangulatban, szertartásos körülmények között zajlott le, s melyen a család minden tagjának részt kellett vennie. Középpontban a szépen megterített karácsonyböjti asztal állt, melyről úgy hitték, hogy minden, ami az asztalra kerül (ételek, növények, magvak stb.) áldásban részesül, ezért különleges erőt, gyógyító hatást tulajdonítottak neki. A háziasszony egy szép szőttes abrosszal leterítette az asztalt. A karácsonyi abroszt az év során még általában vetőabrosznak használták (ebből vetették az első gabonamagvakat, hogy bő termés legyen.) Az asztalra sok ételféleséget, csemegét tálalt fel, amivel a jövő évi bőséget, termékenységet akarta előidézni. Az aztalra hekyzett gabonamagvakból adtak a baromfiaknak, hogy jól tojjanak, az asztal alá pedig szalmát tettek, annak emlékére, hogy Jézus jászolban született. Később ezt a szalmát a jószág alá tették, hogy egészséges legyen, de volt ahol a gyümölcsfákra is kötöztek belőle, jó termést remélve. Volt, ahol egy szép nagy kenyeret tettek először az asztalra, az ünnep végéig ott is hagyták. Jászdózsán először ittak egy kupica pálinkát, majd mindenki lenyelt egy gerezd fokhagymát, hogy egészséges legyen. Ezt követte az ebéd, ami habart bablevesből és mézes mákos csíkból állt. Utána diót, almát, aszalt gyümölcsöt, sült tököt ettek, ez utóbbit azért, hogy sok pénzük legyen (a tökmag analógián alapult ez a hiedelem). Ebéd közben a lány kilopott egy marék mákos tésztát a tálból és kiszaladt vele a kapuba, amilyen nevű férfit meglátott, olyan nevű lett a kérője. Karácsony böjtjén főzhettek aszalt szilvalevest is bableves helyett. Az ételhulladékot nem dobták ki, hanem összegyűjtötték, karácsonyi morzsaléknak nevezték, és „királynénak kellessen” szavakkal félretették. Ha az aprójószág megbetegedett, parázsra szórták és rosta fölött megfüstölték. Szokás volt karácsonykor az állatok almáról itatása is. A gazda 2-3 szép piros almát tett a kútba karácsony böjtjén, ünnepek alatt erről itatta a jószágokat, hogy egészségesek legyenek. Vízkeresztkor lehetett az almát kivenni, a háziasszony felszeletelte és közösen megették, hogy ne legyenek torokfájósak. A szigorú rituálékhoz tartozott, hogy a gazdaasszony nem állhatott fel vacsora közben az asztaltól, hogy jól tojó tyúkjai legyenek. Sok helyen este az asztalt nem szedték le, hogy a betérő kis Jézus ne maradjon éhes.

A karácsonyfa állítás városi eredetű szokás, a 20. század első felében már a falvakban is elterjedt. A vagyonosabb családoknál fenyőfát állítottak, a szegényebbeknél fenyőágat, vagy valamilyen örökzöld, vagy tüskés ágat (koronafa) díszítettek fel. Jászalsószentgyörgyön szenteste „a gyerekeket időben lefektették, mert az édesanyák vagy a nagyobb lányok a kicsik számára a karácsonyfát is elkészítették és alárakták az ajándékokat". A karácsonyi ajándékozás mindenkor az anyagi lehetőségektől függött, de még a legszegényebb helyen is a régi időben, ha fenyőfára nem tellett, akkor az udvaron kerestek egy alkalmas faágat, és azt díszítették fel. Egy kis szaloncukor, dió, alma minden háznál akadt, amit a fára akasztottak, a színes papírból készült díszekkel. A tehetősebb családoknál az ajándékozás kiterjedt a családtagokra is, de a karácsonyfa is csillogott, ragyogott, narancs, füge, mogyoró, csokoládé, gyertyák is kerültek rá. Régen ez így volt természetes mindenki számára.

Az éjféli miséig a családtagok beszélgettek, böjti ételeket eszegettek, a férfiak kártyázással töltötték az időt. Alig várták, hogy beharangozzanak az éjféli misére, melyen ott volt az egész falu, zsúfolásig megtelt a templom. A pap misézett, a hívek pedig a kántor irányításával énekeltek, a nagy, közös énekléstől fellelkesültek és lélekben megtisztultak. A kántornak azt az éneket kellett énekelni, amit a nép tudott. Az éjféli miséről hazajövet már lehetett zsírosat enni. Addigra megsült a kemencében a hurka, kolbász, „angyali kolbász”-nak nevezték, az ebédről maradt mákos csíkot pedig „angyali csík”-nak. A gazda kiment az istállóba, felébresztette a jószágokat, és karácsonyi szénával megetette őket, hogy egészségesek legyenek az új évben. Jászdózsán karácsony böjtjén volt az új házasok kikolompolása. A legénycimborák csengőkkel, kolompokkal keresték fel éjféli mise után azokat az ifjú párokat, akik ősszel esküdtek. Az éjszakai köszöntőket illett behívni és megvendégelni. Karácsony napján szigorú munkatilalom volt, csak az állatok körül végeztek el. Templomba mentek, a karácsonyi hajnali és a nagymisére. A karácsonyi ünnepi ételeket megszenteltették a pappal. Elvitték a karácsony reggeli misére, lerakták a főoltár melletti asztalra, a pap megáldotta. Otthon először ezekből a szentelt ételekből fogyasztott a család. A karácsonyi ünnepi asztalra disznótoros ételek kerültek, a legtöbb háznál karácsony előtt volt a disznóvágás. Töltött káposzta, kocsonya, hurka, kolbász szerepeltek a karácsonyi ebéd étrendjén. Az ünnepek rokonlátogatással, valamint az István és János napi köszöntésekkel teltek.

December 26-a, karácsony másodnapja, István napja. Szent István volt az első vértanú. Jézus föltámadása utáni időszakban élt. A szokást istvánozásnak is emlegették. A magyar névadási szokások szerint a születendő gyermeket valamelyik egyházi szent nevére keresztelték, így mintegy égi patrónust választottak a név viselője számára. Ezek a köszöntők tehát nemcsak a névnapjukat ünneplőknek szóltak, hanem a patrónus tiszteletére is.

December 27-e, Szent János evangélista ünnepe. János napján bort szentelnek a magyar borvidékeken. Szent János áldása, a borral való köszöntés az áldomás. A középkorban szentelt borral kínálták meg azokat, akik búcsúzkodtak, útnak indultak, hogy Szent János áldása oltalmazza őket. A szentelt bornak mágikus erőt tulajdonítottak. A János-napi köszöntők számos változatban élnek a magyar nyelvterületen.

 Káta

Felhasznált irodalom:

http://epa.oszk.hu/02200/02295/00021/pdf/EPA02295_jaszsagi_evkonyv_2013_096-111.pdf

http://109.74.55.19/tananyagok/tananyagok/%C3%89nekes%20n%C3%A9pszok%C3%A1saink%20II..pdf

http://www.fertopart.hu/rovataink/unnepek,_unnepnapok/213-karacsonyi_hagyomanyok,_nepszokasok.html

Áldott, békés Karácsonyt!