Egy barantázó magyarul él, gondolkodik, harcol, táncol, énekel. A legfontosabb feladata, hogy a lehető legalaposabban megismerje és magáévá tegye azt a kultúrát, amely az általa megtanult harci értékeket kifejlesztette.

A "Mecseki Láthatatlanok" az 1956-os forradalom leverése után spontán szerveződött partizáncsapat volt, akik a Mecsekben bujdokolva közel három hétig ellenálltak a szovjet túlerővel szemben.

...Eisenhower amerikai elnök rádióbeszédében a magyar nép iránti csodálatának adott hangot. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy az Amerikai Egyesült Államok nem fog katonai segítséget nyújtani Magyarországnak. Ezzel Moszkva gyakorlatilag megkapta a jóváhagyást az invázióra.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok megindították a háborút Magyarország ellen. A több mint 1000 harckocsit és 30.000 katonát számláló szovjet hadsereg totális túlerőjével szemben magára maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharcot.

Katonai segítségnyújtás egyedül Spanyolország részérül merült fel, akik el is indítottak egy sereget. Csakhogy ez a 100 ezer főt (egyes történészek szerint csak 20-30 ezer főt) számláló önkéntes fegyveres azért nem érkezett meg Budapestre, mert az Amerikai hadsereg megállította őket a spanyol határnál, mondván, semmilyen módja nincs annak, hogy hasznos katonai intervenciót (katonai beavatkozást) hajtson végre a magyar hazafiak támogatására a siker reményében és a Szovjetunióval való nagyméretű konfliktus súlyos kockázata nélkül.

A szabadságharc centrumában legtovább kitartó harcosok a csepeli ellenállók voltak. Csepel november 11-i elfoglalásával a szovjet csapatok a fővárosban felszámolták a fegyveres ellenállást. Az eseményt követően már szinte az összes településen világos volt: a szabadságharc elveszett. Mégis akadtak olyanok, akik nem adták fel ilyen könnyen.

Egy nappal a főváros ostromát megelőzően, 1956. november 3-án a túlerő miatt a szovjet hadsereg szinte harcok nélkül bevonulhatott Pécsre. Csakhogy a város védelmére szervezett csapatok egy része a Mecsekbe menekült, hogy ott újraszerveződhessen az ott állomásozó többi csoporttal együtt. Magyar katonák, rendőrök, bányászok, diákok és fiatal munkások, mindenre elszánt, egyszerű civil emberek hiányos öltözékben, sokszor napokig étlen-szomjan, korszerűtlen kézifegyverekkel vették fel a harcot a totális szovjet túlerővel szemben.

Az ellenállás újraszervezése

Vezetőjük a "Gazda" becenévre hallgató dr. Horváth Géza volt, aki a Tettye környéki harcokban személyesen is részt vett, s orvosként is közreműködött a harcokban, kötözte a sebesülteket és aki újraszervezte az ellenállást, ami a Mecseki Szabadságharcos Egyesület nevet kapta.

Ebben az időszakban már csak mintegy 600-800 ellenálló maradt a hegyekben. A vezető rajokba szervezte a harcosokat, majd pedig feleskette a őket. Az esküben az állt, hogy az utolsó csepp vérükig harcolnak a megszállók ellen, ugyanakkor kihirdették, hogy mindennemű szökés vagy árulást halállal büntetnek. Végül öt embert, akik szökést kíséreltek meg, halálraítéltek, de az ítéletet nem hajtották végre arra hivatkozva, hogy a szökést még az eskü letétele előtt kísérelték meg.

Ezen belül még számos ellenálló csoport ismert, amelyeket azokról a helyekről neveztek el, ahol rövidebb-hosszabb ideig meghúzták magukat. Volt például Csigalépcső, Üdülő Szálló, Tettye, Kőbánya, Perem csoport is. Az egyes csoportok még kisebb külön mozgó szakaszokba szerveződtek, hogy még nehezebb legyen követni őket, ilyen volt például az „Ottó szakasz”, amelyet Málics Ottó vezetett. De volt „Laci szakasz” (vezetője Sima László), „Jozsó szakasz”, „Sándor szakasz”, „Béla szakasz” is, aminek vezetője a Béla becenevű Kubicza János volt (egyes források szerint "Vadász" becenévre hallgatott), aki egyúttal a Gazda általános helyetteseként is szolgált. Egy-egy szakasz mintegy 35 főből állt és három rajra tagolódott. A rajokat is a vezető keresztneve alapján különböztették meg egymástól.

Ennek az volt a célja, hogy egy csoport esetleges bekerítése és lefegyverezése ne veszélyeztesse az egész gerilla-hadsereget.

Köztük sokan napközben a Mecseket járták, estére hazamentek, otthon kialudták magukat, majd ismét találkoztak a ma is ismert találkahelyeken, a Remeteréten, a Büdöskútnál vagy mondjuk a Tettyén. Legfőbb előnyük abból származott, hogy kitűnő helyismerettel rendelkeztek, így ezáltal jól el tudtak bújni az erdőkben a szovjet katonák elől, ismerték a legjobb helyeket, ahol tökéletesen rajta tudtak ütni az éppen arra járőröző szovjet katonákon. Céljuk pedig a megszállók erejét megtörni, tartani a lelket a többi forradalmában és a végsőkig kitartani.

A visszaemlékezések szerint a láthatatlanok azt akarták megmutatni, hogy létezik még ellenállás az országban, holott a hivatalos propaganda már röviddel a november 4-i szovjet roham után „a rend helyreállásáról” beszélt.

A partizánok sok bosszúságot okoztak a szovjeteknek

A nagy erőfölényük tudatában kezdetben elbizakodott, és helyismerettel nem rendelkező szovjetek érzékeny veszteségeket szenvedtek, november 5-e és 8-a között. A mecsekiek több támadást megállítottak. Az elbeszélések szerint a meredek utakat olajjal öntötték fel, így a lánctalpasok megcsúsztak, nem tudtak előre haladni. Ekkor tudták a harckocsikat meglepni és harcképtelenné tenni. A Mecsek-kapunál egy tankot ki is lőttek, többet visszavonulásra kényszerítettek. Az itt harcban lévő csapatot Lux Antal munkaszolgálatos katona vezette. Egy páncélosból kiszálló magas rangú tisztet golyószóróval lelőttek.

Az elkövetkezendő napokban az ellenállók lába alatt egyre forróbb lett a talaj, ugyanis a szovjetek jó helyismerettel rendelkező embereket bevetve kutatták a csoportok feltételezett rejtekhelyeit. A katonák rengeteg civilt kikérdeztek, tüzetesen átfésülték az erdőket, ellenállók után kutatva.

Véres harcok a Mecsekben

November 5-én és 6-án különösen heves harcok folytak a Magaslati úton és a Tettyén szállót rommá lőtték. A környező házakat lőtték a szovjetek, mivel úgy gondolták, hogy itt bújnak meg a szabadságharcosok. Nem tévedtek, közül néhányan meghaltak, többen megsebesültek.

A mecseki összecsapásokban részt vevő dr. Domján Mihály beszámolója szerint irtózatos harcok folytak a Mecsekben és a megtorlás is borzasztó volt: "…az irtózatos tankágyúk tűzcsapását nem tudom elfelejteni. Nem tudom elfelejteni a gyertyánfa ágain fityegő felcsavarodott emberi beleket, ruhafoszlányokat, közöttük a véres melltartót is. Nem tudom elfelejteni azt a puhát, amire ráléptem a Misinatető alatti erdő avarjába göngyölve, egy emberi kézfej volt, annak ujján karikagyűrű. Dr. Beőthy Konrád orvosprofesszor bonctermében fekvő fiatalemberek hulláit megcsonkítva, s az egyiknek a kezét dróttal összekötözve, amint az a húsba vágott."

A pécsi mentősök azonban önfeláldozó munkával szállították a sérülteket a pécsi kórházakba, ahol az elsötétítés után gyertyafénynél az önzetlen ápolónők segítségével látták el a sebeiket, és operálták őket. Sajnos így is többen életüket vesztették. A tettyei harcosok a Kőbányánál vették fel a harcállást, majd a hegy felé forduló tankok és gyalogos katonák elől a turista utakon felvonultak a Dömörkapuhoz.

A tettyei harcok elől a Dömörkapuhoz vonultak vissza a szabadságharcosok, a nagyobb biztonság reményében. Itt már megkezdődött az újraszerveződés Dr. Horváth Géza orvos volt tartalékos tiszt vezetésével, aki a GAZDA fedőnevet használta. November 6-án hajnalban ide érkezett Kubicza János "BÉLA", akit 1939-ben a Ludovikán avattak hadnaggyá, majd a II. Világháborút századosként fejezte be. Így ő volt az alakuló csapat legnagyobb valós katonai tapasztalatokkal rendelkező tagja, aki ráadásul az egész Mecseket jól ismerte. Ezért is bízták meg a csapat katonai vezetésével.

Egy járőr jelentette, hogy a Pécsbánya, és a Hird közötti szakaszon a szovjetek tüzelőállásokat vettek fel, valamint a Kozári erdészházhoz harckocsik vonultak. A helyzetet értékelve – kisebb viták után – "BÉLA" határozott fellépésére a csapat elindult Vágotpusztára, ahol is kialakították a főhadiszállást.

Idézet Kubica János "BÉLA" visszaemlékezéséből: "Én a csoport nagyobb részével elindultam Vágotpuszta felé, ahova az előzetes felderítés után kb. 15:30-kor megérkeztünk. A puszta 12 házból állt, a sváb lakosság nem nagy lelkesedéssel fogadott bennünket. Igyekeztem a kb. 250 főnek szállást keresni, de ez nem volt könnyű dolog. Közben Bánosról érkezett egy hírvivő, hogy egy gépkocsink (Csepel 3t) megérkezett Bánosra, de nem tudott feljönni a pusztára a sár miatt, s több szabadságharcos is érkezett a faluba…"

November 6-án délután érkeztek meg Vágotpusztára, az előre kiszemelt főhadiszállásra. Itt kezdődött meg a több irányból összegyűlt szabadságharcosok katonai rendbe állítása, majd némi kiképzés. Kb 300-an lehettek fent Vágotpusztán. Néhány golyószóró, géppuska, valamivel több puska, kevés lőszer és egy Csepel teherautó állt a rendelkezésükre. Kizárólag a magyar és a szovjet hadseregben rendszeresített anyagokból.

Megszervezték a biztosítást, figyelést, jelszót használtak. Innen úgynevezett vállalkozásokat indítottak. Részben az ellenség összeköttetési, és utánpótlási vonalai ellen irányultak támadások, részben a felderítést szolgálták. Egyik fő feladat volt fegyverek és lőszer felkutatása, élelem beszerzése és beszállítása. Speciális esetben például egy közeli szanatóriumból gyógyszer beszerzése is tervben volt.

November 10-én már sejteni lehetett, hogy a szovjetek pontosan tudták a szabadságharcosok tartózkodási helyét. Ezért délután összeült a "haditanács" és eldöntötték, hogy áttelepülnek Kisújbányára. November 11-én a "magasfigyelő" erős páncélos mozgást észlelt. Szürkületben indultak útnak. A Cifra-malom, és Árpádtető érintésével érkeztek meg Zobákpusztára. Innen a Hidasi-völgyön keresztül érkeztek Kisújbányára. Este felé újabb egység érkezik, akik elmondják, hogy indulásuk előtt a szovjet-ávós erők támadást intéztek Vágotpuszta ellen. Összesen kb. 200-an értek át Kisújbányára. A Keleti-Mecsekben is számtalan pontot érintettek a "láthatatlan" szabadságharcosok. Réka-kunyhót, ahol is egy őrs tanyázott Püspökszentlászló felől érte őket támadás, de elbújtak. Felderítések során Pécsváradra, és Mecseknádasra is eljutottak, sőt a pécsváradi rendőrség ellen, és ennek biztosítására, a völgyzáró hidak lezárására is vállalkozást szerveztek, amely az utolsó katonai akció volt a részükről.

November 15-én az összes körülményt figyelembe véve úgy döntöttek, hogy visszamennek Vágotpusztára. Zobákpusztai pihenés után Árpádtetőn keresztül éjfél előtt érkeztek meg Vágotpusztára. Több hírfoszlányt is kaptak, amiben a nemzetközi média a magyar szabadságharcot méltatta és hősként emlegették a forradalmárokat, de segítséget egyik nyugati ország sem küldött.

Még élt bennük a remény, de November 16.-ára teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat nem siet a magyar forradalom segítségére, ezért a vezetők, Horváth Géza (a Gazda) és Kubicza János százados Vágotpusztán összegyűjtötték a maradék harcosokat, felmentették őket esküjük alól és feloszlatták a szabadságharcos csoportot.

Ennek ellenére egészen november 22-ig együtt maradt 58 fő, akik az őket üldöző szovjet csapatok elől menekültek Jugoszlávia irányába, többen el is hagyták az országot, de néhányan nem bírták az iramot és lemaradtak, míg mások a somogyi erdők felé menekültek. A szovjetek, majd később már a magyar rendőrség közbenjárásával lassan elfogták a még bujkáló ellenállókat és felszámolták a csoportokat.

1957 januárjában és februárjában az elfogott ellenállók kihallgatásai és tárgyalásai is megkezdődtek.

Tavasszal a sikeresen elmenekült, még szabadon lévő ellenállók maroknyi csapata újra gyülekezni kezdett "Márciusban Újra Kezdjük" (MUK) jelszóval, de a szerveződésnek hamar vége lett, ugyanis március 14-én letartóztatták őket. A magyar szabadságharc utolsó reménysugara is kihunyt, a forradalom végleg elbukott.

A "mecseki láthatatlanok" gúnynév a forradalom leverése utáni években született a kormány részéről az események meghamisítására, torzítására, lekicsinylésére annak fényében, hogy az ellenállókra a magyar nép ne tekinthessen hősként, hanem inkább, mint gyáva, rejtőzködő gyilkosokra, akik a kommunista rendszer ellenségei voltak.

Hajner Gyula

Forrás:

Amiről a történelemkönyvek nem írnak